Fórum

Sziasztok!
Moha13!
Olvastam a történeted, sajnálom!
Én is átéltem hasonlót 2011 decemberében. Csak nálam a pozitív teszt után jött a vérzés. Rohantam a kórházba, ahol ultrahangon nem láttak semmit, de a hcg 1040 volt. Bent fogtak
méhenkívüli gyanújával. Én 1 hetet voltam, terhessekkel egy szobában:( karácsony előtt. Csökkent a hcg úgyhogy kiengedtek, én is sokat sírtam, a végén már azért mert karácsonyra sem volt biztos hogy hazamehetek. Együttérzést max a szobatársaktól kaptam, az orvosoktól nem. Ez számomra érthetetlen..Idő elteltével tudtam feldolgozni...
Most vagyok 8 hetes terhes, )
Privát járok dokihoz, mert nem szeretem ha rám se néznek, csak az asszisztenssel kommunikál az orvos..

Sziasztok!

Moha ezt végig olvasni is szörnyű volt, tisztára beleszédültem az egészbe nemhogy átélni!!!Remélem ezután csak jó jöhet!!!Szorítok Nektek!

Katicabogar
No a te történeted sem lehet egyszerű.. Én mindenképp ajánlanék neked is egy kineziológust, vagy családállítást. Nagyon sokat segíthet.
A vasárnapi együttlét nem tudom mennyire lehet jó, de a mai az szerintem mindenképp jó.

Moha nagyon sajnálom. biztos nem lehetett egyszerű.

Kérdésem lenne vasárnap voltam a férjemmel, ma reggelre lezuhant a hőm és a nyákom is peteérésre utal ha ma este együtt leszünk meg a vasárnap szerintetek elég lesz?! mi is régóta szeretnénk babát mert az első babánkat 17 hetesen meg kellett szülnöm :(

Moha
Erre most már tényleg nincsenek szavak..
És még mindig nem indult el a vérzés? Ó, te...Kitartást neked!

Moha13!
Hát ezt végigcsinálni :((( Olvasni is gyomorszorító volt.
Most már csak jó jöhet! Kívánom, hogy mihamarabb épülj fel lelkileg!!! Az nagyon fontos a folytatáshoz.
Nekem annak idején a kineziológus rengeteget segített. Pénteken tudtam meg, hogy baj van. Szombaton voltam kineziológusnál. Hétfőn műtöttek. De én a műtét estéjén már tudtam, hogy ha lehetne, másnap folytatnám!!!
Bárkinek is beszélsz a történtekről, csak segíthet!
Kívánom, hogy mihamarabb talpra állj!!!!!!

Zséba
Köszönöm. Reménykedem.

Szisztok!

Moha 13, olvastam a történeted, nagyon sajnálom ami történt Veled...de bízom benne hogy rossz után mindig valami csodálatos történik, ezt kívánom Neked is!

Júni 23-án megjött, elkönyveltem, hogy ez a ciklus sem sikerült, megzuhanás, mint mindig...
...aztán talpraállás, mert közeledik az ovu, tenni kell az ügyért, depisen ugye nem lehet. Pár nappal ovu előtt (11. ciklusnap) ek a melleim de nagyon és reggel is úgy ébredtem, gondoltam, biztos ami biztos, csinálok egy tesztet, mert ovu előtt nem normális dolog a mellfájás nálam, legfejebb majd mehetek a dokihoz, hogy teszt negatív, biztos valami hormonzavar.
Hazajöttem, és megcsináltam a tesztet...második csík...teljesen hihetetlen volt, nem értettem, hogy most mi van, hát megjött, most várom az ovut és pozitív...mindegy, hatalmas öröm, fel sem tudtam fogni, hogy végre én is látok pozi tesztet a sok-sok negatív után...megmutattam a férjemnek, ő is nagyon boldog volt, örültünk nagyon. ez egy szerdai nap volt. Hétvégén megjelent valami kis barnás maszatolás, gondoltam, ilyen előfordul, de azért a biztonság kedvéért hétfőn felhívom a dokimat.
Nem sikerült felhívni, gondoltam, akkor kedden, mert akkor rendel, akkor tuti elérem. Hát nem. Mint az őrült hívogattam egész délután, de ki volt kapcsolva. Eldöntöttem, hogy holnap bárhová de megyek segítséget kérni.
Felhívtam reggel a kórházat, mondtam, hogy mi a helyzet, azt mondták, ha gondom van, menjek be az ambulanciára. Bementem. Leültem vártam. Kijött egy nő, megkérdezte, hogy felvételre várok-e, mert itt az van, mondtam, hogy nem, hanem. Mondta, hogy miért ide jöttem és nem az sztk-ba, na, mindegy, várjak.
Közben jött egy másik lány is, kijött megint a nő, és leteremtett minket, hogy miért mindenki ide jön, meg hogy nekik bezzeg mindenkit el kell látni, nem küldhetnek el senkit, máshonnan meg küldözgethetik hozzájuk az embereket, meg hogy milyen elege van ebből...már majdnem bőgtem, mondtam, hogy aggódom és nem tudtam, hová forduljak, és telefonon zt mondták, jöjjek be ide. Felhívott valami dokit, aki azt mondta, hogy a másik lányt küldje az sztk-ba (neki az volt a baja, hogy nem jött meg de szerint nem terhes), engem meg megnéz. Jött megint a nő, mondta, hogy menjek be egy szobába, és ott végigkérdezett, mi a gondom, meg hogy mennyire vérzek. Mondtam, hogy csak ilyen barnázás, mire meg akarta nézni. Furcsálltam, de azt mondta, hogy ő szülésznő, látott ő már mindenfélét...megmutattam a betétem. Mondta, hogy ez nem túl jó, mindjárt jön a doktor úr.
Megjött egy nem túl szimpatikus doki, én ágyra fel, első kérdése, hogy kívánt-e ez a terhesség...mondtam, hogy nagyon kívánt, mert tavaly március óta kívánjuk...és itt már bőgtem. Mondta, hogy ő nem tudhatja, mert ide leginkább azért jönnek az emberek, mert el akarják vetetni. Na, itt már kivoltam. Megnézett kézzel, azt mondta, hogy kicsi a terhesség, de nagyon nem jó, hogy barnázok, maradjak itt a kórházban. Szerettem volna egy ultrahangot, rá is kérdeztem, azt mondták, hogy ma teljesen kizárt, meg hogy előjegyzés van mindenhol, meg van, aki már 3 hete kért és ma ért ide, úgyhogy úgy járok a legjobban, ha befekszem, és bennfekvőként holnapra kiírják nekem az UH-t. Mondtam, hogy ok, a baba a legfontosabb, maradok. (Még sosem voltam kórházban betegként).
Megmutatták az ágyam, én voltam a 6. a szobában (6 ágyas). Leültem, a lányok rögtön megkérdezték, mi történt, miért kerültem be. Elmondtam, és amikor mondtam, hogy kaptam gyógyszert is (duphastont 3x1 napont), megszólalt a szmebn lévő ágyon a lány, hogy ő is vérzéssel jött be de ő nem kapott gyógyszert. Próbáltam picit vidámítani a hangulatomat, mondtam, hogy én kaptam, megfelezhetjük, mire jött a válasz, hogy már mindegy, mert elment a babája. Na, itt megint elkezdtem zokogni, most már őmiatta, hogy ilyen hogyan fordulhat elő egy kórházban...hogy nem segítenek, mert "nincs gyógyszer".
Berendezkedtem. Másnap ultrahangra mentem, egy szemüveges doki volt, lefeküdtem, tutira vettem, hogy majd mondja szépen, hogy petezsák, stb. Erre nézett, nézett és mondta az asszisztensnek, hogy méhnyálkahártya 4,3 (itt én megszólaltam, hogy az ugye nagyon kevés? de nem reagált, diktált tovább) és mondta, hogy sem méhen belül, sem méhen kívül terhességet nem lát, viszont a jobb petefészkemben egy 6 cm-es ciszta. Hát, itt megint kiborultam, megint nem tudtam, hogy most akkor mi van, hol a babám, netes olvasmányaim alapján már tuti látniuk kéne valamit...és még pluszba egy szép nagy ciszta is. Kivoltam. Elrendelt egy béta hcg-vérvételt. Ez aznap meg is volt, az eredmény 1195. Az érték alapján megállapították, hogy ez bizony terhesség, bent kell maradnom, mert "extra gyanús" vagyok, azaz méhenkívóli is lehet, és ha az, akkor én életveszélyben vagyok.
Megint kiírtak egy vérvételt másnapra. 1204 lett, azaz nagyon minimálisat emelkedett...azt mondták, ez nem túl jó jel, mert több százat kellett volna egyik napról a másikra. Megint a bizonytalanság, megint nem tudunk semmit, elkeseredtem, hogy ha ott is van a babó valahol, itt valami nem ok...
Hétfőn megint vérvétel, ultrahang. Hétfőn az eredményem 1309 lett, ez emelkedés, örültem, hogy talán csak nálam ilyen kis mértékben növekszik, neten utánakutattam, hogy ilyen is van, jött az ultrahang. Egy dokinő volt, egyáltalán nem szimpatikus, nézett nézett, ő sem látott semmit, megint végighallgattam, hogy sem méhen belül, sem kívül nincs terhesség, de ott a cisztám, viszont nem látja jól a petefészkeket, menjek már el pisilni. Mentem a folyosón, végigmásztam a sok pocakos között, és olyan végtelenül szomorú voltma, hogy tényleg már sírni sem tudtam...
...mire visszajöttem pisilésből, a nádszálvékony dokinőből egy nagy, szőrös mackó típusú dokibácsi lett, felfeküdtem, látta, hogy nem vagyok a legjobb állapotban, az asszisztens elmondta neki is az eddigieket, én meg amit én tudtam hozzátenni (utolsó menzesz, stb). an, igen, köszönöm, ezt én is tudom már...egyszer csak megszólal, hogy na, ott van ni! MOndom micsoda? Mondja hát egy szép szabályos petezsák, 5 mm. :O:O:O Olyan sokként ért, hogy elkezdtem nevetni, meg patakzott közben a könnyem, rázkódott a hasam, szegény alig tudta rajta tartani az ultrahangfejet, és egyszerűen nem bírtam abbahagyni. Annyira boldog voltam...végre!!! Mégiscsak ott van, egy kis petezsák, a mienk, és ott vna, én is látom, kis fekete folt a képernyőn...
Persze azonnal jöttek a kételek is, megkérdeztem, hogy és nem-e baj, hogy még mindig csak 6 mm a nyálkahártya, ,eg hogy a hcg ilyen lassan emelkedik, meg stb. Mire jól leszúrt a doki, hogy ha ő egyszer azt mondta, hogy ott van, akkor higgyem már el és ne pánikoljak, ne rettegjek, örüljek és kész. Örültem. Csak azért megijesztett, amikor mondta, hogy olyan pici, talán 2 hete foganhatott...mondtam, hogy én 2 hete már pozitívat teszteltem...mindegy, örülünk. A liftet vártam, és jött az első ultrahangos doki, kérdezte, mi újság, mondtam, hogy megvan és 5 mm, mosolygott, mondta, hogy akkor lehet örülni. Kinyílt a lift és ott volt Anyukám, aki jött az ebédemmel, és az egyik szobatársam felkísérte, hogy akkor várjunk ott együtt az ultrahangra, ne üljön lenn egyedül...és szegények azt sem tudták, hogy most mi van, mert annyira nevettem meg sírtam, ohgy nem tudtam megszólalni...aztán elmondtam és annyira boldogok voltunk...
Leértünk, felhívtam a férjemet, ő is nagyon örült, hogy van egy zsákunk...egy fél centis petezsákunk...mivel igazolták a terhességet, másnap mehettem volna haza, de...
Közben másnap az én dokim jelent meg viziten, megnézte az eredményeket, kért megint egy hcg-nézést. A következő eredmény visszaeső volt...1190. Itt megint nem tudtam, hogy mi van, miért nem emelkedik, emelkednie kéne, st, mióta itt vagyok, már több ezret kellett volna...már abból kiindulva, amiket erről olvastam, megduplázódik, stb...megint a kétség, a bizonytalanság, mi történik odabenn, és mi lesz a kis bogyómmal...
Dokinak sem tetszett ez az ingadozás, azt mondta, pénteken megnéz saját kezűleg. Úgy vártam a pénteket, mint még soha semmit, gondoltam, majd most meglátjuk, mennyit nőtt, talán már szívpulzálást is látunk...
Pénteken hüvelyi ultrahangot csinált a dokim, fél órát nézgelődött, semmi. Ennyi. teljesen kész voltam. Méhnyálkahártya 15mm, de hol a petezsákunk...ott volt, én láttam...ott kell lennie...de nincs, kész, ennyi...dokim szerint nem is biztos, hogy az volt, talán egy érátmenetet látott annak a másik doki. VAlami ksi felritkulás látszott, de "ez semmi".
Mivel a hcg-m csak picit csökkent, a doki szerint még mindig nem zárhatjuk ki a méhnekívülit, maradjak hétfőig, akkor megint vérvétel, uh és "bemutatás laparoszkópia irányában" ez került a papírra. Közben azért kiharcoltam egy szombati vérvételt is, mert hétfőig megőrülök, ha semmi sem történik (a lányok szerint odebenn "itt hétvégén a fű sem nő"). Megkaptam a szombati vérvételt.
Felhívtam megint anyukámat és férjemet, hogy nincs baba, megint a megzuhanás, az értetlenség...ennyi volt az öröm ideje...4 nap...hétfőtől péntekig tudhattam úgy, hogy van egy petezsákunk...;(((((
Dokim szerint a hcg-mnek rohamosan kellene zuhannia, ha nincs semhol semmi, ehhez képest csak picit esett, így még mindig nem tudunk semmit. Azon imádkoztam, hogy a szombatin látszódjon valami esés, mert én nem akarok laparoszkópiát (dokim felvázolta, hogy nagy az esélye ilyen műtétnél anna, hogy egy petevezetőmet kiszedik, ha úgy van ott a terhesség, hogy nem tudják szépen kiszedni, ezen végképp kiborultam), nem elég, hogy másfél évig próbálkoztunk, és most még felére csökkentenék az esélyeinket...teljesen kiborultam...csak bőgtem...hogy nem akarom ezt.
Szombati hcg tovább fokozta a dolgot, ugyanis további esés helyett megint emelkedett, de megint csak egy picit, 1216 lett. Megint senki nem ért semmit, a reggeli vizetes fiatal arab doki mondta is, hogy már ő is kíváncsi, mi lesz ennek a vége, és hogy konzultált is az én dokimmal erről, mert annyira érdekes eset. Hát, basszus, ilyet is csak én tudok csinálni...érdekes eset vagyok...kösz.
Közben kiderült, hogy a saját dokim elhőzott szabadságra és augusztus 20-ig nem is lesz benn. Itt már totál kivoltam, mert ha már műtét, csak benne bízm meg, másnak én nem engedem, hogy bennem turkáljon, főleg, hogy csupa jót hallottam eddig az itteni műtétekről (egy volt tanárom, egy ügyvéd egyszer mesélt az itteni műhibákról és perekről, az volt a meglátása, hogy " ez a kórház egy mészárszék). Megbeszéltük anyukámmal, hogy ha mgési erre kerülne a sor, saját felelősségemre elmegyek és hazamegyek a városomba a régi saját dokimhoz, mert benn emegbízom, ő is megnéz és akkor majd ha tényleg laparoszkópia kell, inkább ott, mint itt.
Vártam a hétfőt...újabb vérvétel, de az eredmény még nem volt meg, amikor szóltak, hogy menjek ultrahangra. Az uh-n megint a szőrös mackó doki volt, aki egyszer megtalálta a kis zsákomat...lefeküdtem, és még senki semmit nem mondott, már eleredtek a könnyeim...ez már az 5. UH-m volt...már biztos pszchésen így haottt rám ez a szoba, ez az ágy, hogy megint látnak majd valamit, és valószínűleg semmi jót...vagyis babát biztosan nem, pedig én...
...megszólalt a doki, hogy látja, kicsit kész vagyok, mondtam, hogy igen, szerintem már az idegállapotom ilyen...mondta, hogy szerinte is, de nem is csodálja...asszisztens és nővérke megerősítette, hogy ők sem csodálkoznak, szegény én már mindjárt 2 hete a totális bzonytalanságban vagok itt...
Örültem az együttérzésnek. Doki nézte a dolgokat, méhnyálkahártya már csak 7mm, szerinte ez szépen le fog most már válni, mert a duphastont abbahagytuk tegnap, semmi mást nem lát odabenn, de mintha látszana a helye, ahonnan felszívódott...ahol korábban látta. Hát, ennyi gondoltam...és bőgtem. Elmondta, hogy nem lát semmi arra utaló jelet, hogy méhenkívüli lenne, úgyhogy laparoszkópia sem kell, max esetleg a ciszta miatt, ha tovább nőne és nem akarna kidurranni, felszívódni, mert most is lég nagy már. Megnyugodtam, hogy legalább ennyi...hogy nem kell műtét, biztonságban vannak a petevezetőim...
Azt mondta, hogy maradjak még, mert nem enged el nyugodt szívvel, a ciszta ha durran, vihet magával valami kis eret, és úgy begörcsölök meg bevérzek, hogy mentő fog behozni, maradjak inkább még egy kicsit, meglátjuk, hová halad...
Aztán végül a "bemutatáson" megint ő volt, és addigra meglett a hcg eredményem, 1111. Azt mondta, hogy ez szerencsére csökkent, úgyhogy hazamehetek, mert a nincs semmi panaszom...mondtam, hogy nicns, csak engedjenek már haza...megígértem, hogy bármi görcs, akármi van, rögtön hívok mentőt, taxit, ami hamarabb van, azzal száguldok be, csak hadd menjek...nem bírom már ezt itt...elengedtek.
Délre meglett a záróm is...férjem dolgozott, úgyhogy taxit hívtam, hazajöttem.
Itthon borzalmas...amíg bent voltam, mindig ott volt egy kis remény...meg úgy elvoltunk, beszélgettünk a lányokkal a szobában, viccelődtünk, stb., valahogy elterelődött picit a figyelmem, meg mindig vártam valami új eredményt, hogy hátha csak pici, hátha csak bújkál, hátha csak valamiért lassan emelkedik ez a hülye hcg, hátha csak egy furi eset vagyok, de végül minden jóra fordul...
...itthon már nincs semmi remény...ketten mentem el itthonról és egyedül jöttem haza...brutális. Már jobb lett volna, ha össze sem jön...annyira örültünk és beleéltük magunkat...;((((((((((((((((...erre nincsenek szavak...
Most az a legszörnyűbb, hogy nem múlik a mellfájdalom, ami ugye egy terhességi tünet, egyszerűen nem hagyja, hogy túllépjek, mert mindig érzem, de közben tudom, hogy nincs miért fájnia...ha lenne odaben valaki, elviselném én 9 hónapig is...nem érdekelne...de így most már nem kell, hagyja abba...elegem van. Nem akarok terhességi tünetet...így.
Mióta nem szedem a duphastont, barnázok...ma reggel meg valami vöröses barnás folyt belőlem...éserős vér szaga van...nem tudom, ez mi, remélem, megjött vagy megjön vagy nem tudom...jó lenne...akkor lehetne tiszta lappal indulni...most erre várok...jöjjön meg és legyen vége ennek az egésznek...remélem, a melleim is rendbe jönnek, mert nagyon fájnak...és nagyon fáj, hogy fájnak...nem akarok terhességi tüneteket...nem vagyok terhes...
Hát, ennyi a sztori...tegnap egész nap csak bőgtem...úgy elvagyok, próbálom magam elfoglalni, aztán ránézek a páromra és elkezdek zokogni...tegnap nem is bírtam abbahagyni...remélem, egyszer ez is elmúlik.

Ma így :)